Ha azt mondom, adatvesztés, valószínűleg sokan egy elromlott merevlemezre gondolnak. A számítógép reggel nem indul el, a lemez furcsa hangokat ad, és valaki kétségbeesetten kérdezi:
– Ugye vissza lehet még szerezni róla mindent?
Lehet. Néha, de a költsége lehet nagyon fájdalmas.
De az adatvesztések jelentős része ennél sokkal hétköznapibb.
Valaki kitöröl egy könyvtárat. Egy programfrissítés félresikerül. Egy adatbázis megsérül. Egy zsarolóvírus titkosítja a fájlokat. Ellopják a notebookot. Kigyullad az iroda. Vagy egyszerűen csak kiderül, hogy amit hónapok óta biztonsági mentésnek hittünk, abból valójában semmit sem lehet visszaállítani.
És van egy különösen érdekes eset: amikor a rendszer tökéletesen végrehajtja a hibát.
A szinkronizálás önmagában nem biztonsági mentés
Tegyük fel, hogy egy fontos könyvtárunk automatikusan szinkronizálódik egy másik gépre vagy a felhőbe.
Ez jó dolog.
Aztán valaki véletlenül töröl belőle kétszáz fájlt.
A szinkronizáló rendszer pedig példás gyorsasággal elvégzi a feladatát: a másik példányból is eltünteti őket.
Nem romlott el semmi. Minden pontosan úgy működött, ahogy tervezték.
Csak éppen nincs meg az adat.
A szinkronizálás célja az, hogy több helyen ugyanaz az aktuális állapot legyen. A mentés célja viszont az, hogy egy korábbi állapothoz is vissza tudjunk térni.
A kettő nem ugyanaz.
Mennyi munkát engedhetünk elveszni?
Ez az egyik legegyszerűbb kérdés, amit egy mentési rendszer tervezésekor fel lehet tenni.
Ha pénteken délután négykor történik valami, meddig vagyunk hajlandók visszamenni?
Péntek reggelig?
Csütörtökig?
Múlt hét péntekig?
Ha naponta egyszer készül mentés, akkor rossz esetben egy teljes munkanap változásai elveszhetnek. Ha óránként, akkor legfeljebb nagyjából egy órányi.
Persze az óránkénti mentés sem minden esetben indokolt. A családi fényképgyűjtemény valószínűleg nem változik percenként. Egy egész nap használt ügyviteli adatbázis már más kérdés.
Nem az a cél, hogy minél gyakrabban mentsünk. Hanem hogy tudjuk, mennyi adat elvesztését engedhetjük meg magunknak.
És ha maga a mentés is elvész?
Van egy külső merevlemezünk, rajta minden fontos adat másolata.
Remek.
A merevlemez állandóan a számítógéphez csatlakozik.
Kevésbé remek.
Egy zsarolóvírus ugyanis nem áll meg a C: meghajtónál. Egy túlfeszültség sem kérdezi meg, melyik lemezen van az eredeti és melyiken a mentés.
Tűz vagy betörés esetén pedig különösen kevés vigaszt jelent, hogy ugyanabban a helyiségben két példányban volt meg minden.
Ezért egy jól kialakított mentési rendszer nem egyszerűen azt jelenti, hogy van másolatunk.
A másolatoknak egymástól független hibákat is túl kell élniük.
A legveszélyesebb alkatrész
Van még valami, ami az évek során egyre jobban zavarni kezdett a mentési rendszerekben.
Az ember.
Nem azért, mert az emberek buták vagy hanyagok.
Hanem azért, mert az ember néha szabadságon van. Beteg. Elfelejti. Más dolga van. Új kolléga érkezik, akinek senki nem mondja el a szabályt. Vagy hónapokon keresztül minden rendben működik, ezért lassan senki nem figyel rá.
Ha minden délután valakinek rá kell kattintania a Mentés gombra, akkor előbb-utóbb lesz olyan délután, amikor nem kattint rá.
Ez nem emberi probléma.
Ez rendszertervezési probléma.
A rendszeres műveleteket ezért érdemes automatizálni. Az ember feladata inkább annak ellenőrzése legyen, hogy az automatika működik-e.
Van mentésünk. Akkor biztonságban vagyunk?
Még nem.
A mentés célja ugyanis nem a mentés elkészítése.
A cél az adatok visszaállítása.
Ez elsőre szőrszálhasogatásnak tűnhet, pedig nagyon nem az.
Lehet hibás a mentés. Hiányozhat belőle egy könyvtár. Sérült lehet az adatbázis. Lehet, hogy elveszett a titkosítási kulcs. Vagy egyszerűen senki sem tudja, hogyan kell visszatölteni.
Ezért a legfontosabb kérdés végül nem az, hogy:
„Van mentés?”
Hanem:
„Próbáltuk már visszaállítani?”
A cikk készítéséhez mesterséges intelligencia segítségét is igénybe vettem
Megkérdezzük az AI-t valamire.